Számos oka van annak, hogy az elmúlt korok dokumentumai néha csak töredékekben maradtak ránk. Anyagukat, legyen az agyag, papirusz, pergamen vagy papír, megviseli az idő múlása és a természet viszontagságai, de még a leggondosabb használat is. Ezek mellett talán a legfontosabb veszélyforrás a megsemmisítésükre irányuló szándékos emberi tevékenység.
„Z każdą zniszczoną książką ginie jakaś część żywota ludzkiego na ziemi”(Minden elpusztított könyvvel odaveszik az emberi élet egy része a földön)
(Józef Ignacy Kraszewski)
Az angol nyelvű szakirodalom legtöbbször a görög eredetű biblioclasm kifejezést használja a könyvpusztításra; nálunk ez nem honosodott meg, de máris ismerősebbnek tűnik, ha a képromboló mozgalmat jelölő ikonoklaszta, ikonoklaszmosz szavakkal vetjük össze. Egy ritkábban alkalmazott kifejezés a libricide. A téma szakértője, Rebecca Knuth sajátos értelemben használja: szigorúan a XX. században a hatalom által támogatott, ideológiai alapon tervszerűen véghezvitt könyvpusztítást érti alatta[1]; a szó etimológiája ezúttal latin (könyv + ölni), a genocídium, etnocídium szavakkal rokonítható, és amint a szerző kifejti: a könyvpusztítás gyakran ezen jelenségek előzménye vagy velejárója.
A könyvpusztítás a cenzúra alkalmazásának szélsőséges módja lehet (mint ilyet használták már a római korban is[2]), a mai napig egyszerre hordozhat gyakorlati és szimbolikus funkciót.
Ha a könyvek ill. rendezett gyűjteményük, a könyvtár céljának tekintjük, hogy a tudást összegyűjtse, rendszerezze, megőrizze és a felhasználók számára elérhetővé tegye, úgy a könyv(tár)pusztításnak két célja lehet: az információhoz való hozzáférés korlátozása és az adott embercsoport által összegyűjtött kulturális örökség megsemmisítése.[3] Az információ megszűrése, „megtisztítása” a nem kívánt elemektől a társadalom manipulációjának eszköze a hatalom kezében; a könyvekben felhalmozott tudás megőrzése egyben identitásunk megőrzésének kulcsa.
A könyvek megsemmisítésének számtalan módja, s egészen prózai okai lehetnek, mint például a palimpszesztek esetében: ezekről a kéziratokról a nyersanyag hiánya miatt távolították el a már értéktelennek ítélt szöveget, hogy újat írhassanak a helyébe.
A könyvpusztítás hátterében legtöbbször politikai vagy vallási eszmék, szélsőséges ideológiák állnak. Egyes esetekben azonban a könyvégetés oka nem a művek tartalmával vagy szerzőjével szembeni előítélet, épp ellenkezőleg: a szöveg tisztelete. A szikh vallás követői szent könyvük megrongálódott példányait elhamvasztják, csakúgy, mint halottaikat.[4] A zsidó vallásban ellenben tilos a szent szövegek megsemmisítése: a használhatatlanná vált iratokat a zsinagógák mellett ideiglenesen ún. genízákban[5] helyezték el, majd eltemették. (Az elfelejtett, elhagyott genízákból, mint pl. a kairóiból, esetenként értékes könyvek kerültek elő.[6])
A könyvégetés fogalma ugyanúgy részét képezi kultúránknak, mint a könyv maga; nem véletlen hogy szimbolikus jelentőséget tulajdonítunk neki. (Közülünk vajon ki nem álmodozott fiatalabb korában arról a boldog pillanatról, mikor a sikeresen letett érettségi után máglyát rakhat a középiskolai fizika/kémia/biológia tankönyveiből? Szerencsére mire idáig eljutunk, legtöbben lemondunk az élmény megtapasztalásáról…)
Ha könyvégetésről van szó, első asszociációnk többnyire az ókor leghíresebb könyvtárának pusztulása. Az alexandriai könyvtár először i.e. 48-ban égett le; a feljegyzések szerint a tűzvész Caesar hajóiról, melyek a kikötőben horgonyoztak, átterjedt a városra és a könyvtár egy részét is elérte. A következő nagy csapás 270-ben érte az alexandriai gyűjteményt, mikor Aurelianus császár vette ostrom alá a várost.[7] 391-ben a keresztény Teodóziusz császár[8] elrendelte a pogány templomok lerombolását, ennek megfelelően Teofilosz pátriárka hívei tűzre vetették a Serapeionban őrzött tekercseket. A könyvtár pusztulásának utolsó fejezete a muzulmán megszálláshoz és I. Omár kalifa személyéhez kötődik: mikor az Alexandriát elfoglaló sereg vezére a könyvtár sorsáról kérdezte, a kalifa állítólag így felelt: „Ha a pogányok könyveiben olyan tudás van, amelyet a Korán is tartalmaz, feleslegesek. Ha olyan, amelyet nem, nem kívánatosak. Pusztítsátok hát el őket.”[9] A történet valóságértéke nem tisztázott.
Hasonló a helyzet Qin Shi Huangdi kínai császár, a Nagy Fal építtetőjének esetében is, aki hatalma megszilárdítása érdekében elrendelte a konfuciánus könyvek elégetését és 460 tudóst élve eltemettetett - a kínai hagyomány "fengshu kengru", azaz „a könyvek elégetése és a tudósok eltemetése” néven tartja számon az eseményt.[10]
Európában a különböző vallási irányzatok közötti harcok okozták a könyvgyűjtemények vesztét: így történt pl. a XVI. századi Angliában. Mikor VIII. Henrik az anglikán egyház élére állva feloszlatta a kolostorokat, könyvtáraikat sem kímélte.[11]
Korunk legnagyobb könyvtára, a Library of Congress is leégett nem sokkal alapítása után: 1814-ben angol csapatok gyújtották fel a Kapitólium épületét, a tűzvészben 3000 könyv és térkép veszett oda. A kár hallatán Thomas Jefferson saját, több ezer kötetet számláló könyvtárát ajánlotta fel megvételre a kongresszusnak, megvetve ezzel a későbbi gyűjtemény alapjait.[12]
Párhuzamot vonhatunk könyvek és emberek sorsa között – megtette ezt Milton, mikor így írt: „Embert ölni szinte olyan, mint egy jó könyvet megölni; aki embert öl, egy értelmes teremtményt öl meg, Isten képmását; de aki egy jó könyvet pusztít el, magát az értelmet öli meg”.[13] Megtette Heine is: „ahol könyveket égetnek, végül embereket is égetnek.”[14] 1821-ben az inkvizíció kapcsán írta, de egy évszázaddal később hátborzongató jóslattá vált ez a mondat. 1933. május 10-én a berlini opera előtt zsidó, szocialista és más németellenesnek minősített szerzők, így többek közt Thomas és Heinrich Mann, Sigmund Freud, Bertold Brecht, Albert Einstein, Erich Kästner műveit vetették máglyára. Valamivel később Babits így írt a Nyugatban:
„A könyv hatalom”: mondja egy régi közmondás. Ez kifejezi a barbár nézőpontot, mely napjainkban ismét kezd uralkodni. A barbár lélek hatalmat lát a betűben. S azt lát benne, mindinkább csak azt, a mai lélek is: előnyt, propagandát, fegyvert, egyszóval hatalmat. Még jó ha nem varázshatalmat, mint az ősbarbárok. Az az érzés legalább, amivel a «horogkeresztes» máglyára viszi a «nem-német» irodalmat, alig külömbözhet lényegesen attól, amivel hajdan a boszorkánymesterek könyveit elégették. A naív és félművelt antiszemita szemében a «zsidó» irodalom valami rejtelmes varázshálóhoz hasonlít, mely a szellemeket befonja és megbabonázza.
A könyv tehát hatalom, szellemi fegyver vagy varázserő, amit lehetőleg ki kell venni az ellenfél kezéből, s monopolizálni, vagy máglyába gyüjteni és elégetni. Ez a szent borzalom a Könyvvel szemben még mindig nincs a Könyv bizonyos tisztelete nélkül; s a berlini máglya voltakép nagy hódolatünnep a Könyv hatalma előtt.[15]
Náci könyvégetés[1]
[1] Rebecca Knuth: Libricide: the regime-sponsored destruction of books and libraries in the twentieth century, Westport ; London, Praeger, 2003, p. viii
[2] Szlávik Gábor: Könyvégetés mint cenzúra a római császárkorban
[13] „…as good almost kill a Man as kill a good Book; who kills a Man kills a resonable creature, Gods Image; but hee who destroyes a good Booke, kills reason it selfe(…).” John Milton: Areopagitica, II, 492-93; [saját ford.]
[14] "Dort, wo man Bücher verbrennt, verbrennt man auch am Ende Menschen." Wikipedia: Book burning
