Irodalom a digitális közegben
http://mek.oszk.hu/02300/02313/html/
Az interneten olvasható tanulmány az irodalmi szövegek digitális formában való megjelenésének jelensége kapcsán a digitális szöveg, elsősorban a hipertext jellemzőit vizsgálja. A fogalom magyarázata és történetének ismertetése után a digitális szöveg és a hipertext fő típusait, valamint a különböző hipertext narratívákat mutatja be.
A hipertext Ted Nelson klasszikussá vált meghatározása (1974) szerint „nem folyamatos írás – olyan szöveg, amely elágazik, és választási lehetőséget kínál az olvasónak, s amely legjobban egy interaktív képernyőn olvasható.” Szövegdarabok linkekkel, vagyis hivatkozásokkal összekapcsolt sorozata, melyek az olvasás során különböző útvonalakat kínálnak az olvasónak. A hipertextet alkotó egyes dokumentumok, szövegrészek az ún. lexiák, melyek az írott szövegen kívül kép-, hang- vagy videófájlokat is tartalmazhatnak. Közös vonásuk, hogy szövegeik tartalmazzák a hipertext működéséhez elengedhetetlen linkeket. Az interneten elérhető hipertextek többsége HTML-alapú, de alapvetően bármely programnyelven íródhatnak.
Története a 2. világháborúig nyúlik vissza. Vannevar Bush Roosevelt elnök tudományos tanácsadójaként 1945 júliusában publikálta As We May Think (Út az új gondolkodás felé) c. tanulmányát, melyben lefektette a hipertext koncepciójának alapjait. Ő volt a Memex megálmodója is: egy olyan gépezetet képzelt el, mely megkönnyítette volna az egyre halmozódó tudásmennyiségben való eligazodást azáltal, hogy a benne összegyűjtött információkhoz azonnali hozzáférést kínál, méghozzá direkt utalások kiépítésével (ld. hipertext). A következő lépés az 1960-ban körvonalazódó, Ted Nelson nevéhez fűződő Xanadu-projekt volt, mely a Memexhez hasonlóan az emberi tudást szerette volna összegyűjteni, ezúttal úgy, hogy az adatbázis használatáért pénzt kértek volna. Az ezt követő fontos lépések a hipertext történetében: az ARPANET kifejlesztése 1969-ben, a World Wide Web megjelenése 1992-ben, s 1993-ban az első valóban felhasználóbarát böngészőprogram kifejlesztése. Az internet megjelenése új feladat elé állította az irodalmat, mégpedig hogy megtalálja a maga helyét és túlélési stratégiáit ebben az új, digitális környezetben.
Digitális szöveg minden olyan szöveg, mely bitek segítségével, binárisan tárolódik. Nemcsak a hipertextek digitális szövegek, hiszen sok digitális szöveg nem tartalmaz linkeket. Raine Koskimaa felosztása szerint 4 típusa létezik a digitális szövegeknek: 1. A nyomtatott formában megjelent művek, melyeket később a megőrzés szempontjából digitalizáltak, 2. az eredetileg is digitálisan publikált, ám nem feltétlenül hipertext formátumú irodalom (főként pályakezdők esetében, vagy anyagi okok miatt), 3. az eleve hipertext formában született, annak lehetőségeit kiaknázó irodalom (mely emiatt már nehezen is lenne reprodukálható nyomtatásban), végül 4. a hálózati irodalom, mely nyitott az olvasók általi továbbírás felé.
Protohipertext alatt olyan szövegeket értünk, melyek nyomtatott formában jelentek meg ugyan, de sajátos struktúrájuk révén a hipertexthez közel álló tulajdonságokat hordoznak: nem lineáris szerkezetűek, idősíkjuk oda-vissza mozog, és általában jellemző a lábjegyzetelés. Ilyen például Raymond Queneau Cent mille milliards de poémes c. műve, melyben a különálló papírlapokon található szonettsorok kombinációi százezer milliárd szonettet eredményezhetnek.
A hipertexttel dolgozó irodalom a művek szerkezetét tekintve 4 csoportra osztható. A legegyszerűbb forma az unilineáris hipertext, mely csak annyiban különbözik a nyomtatott szövegtől, hogy a lapozást a kattintás helyettesíti: a szövegben a linkek segítségével a szerző által előre megadott rendben haladunk előre. A 2. típus, a multilineáris struktúra esetében sem mozoghat az olvasó teljesen szabadon a szövegben, el kell jutni a végponthoz, az oda vezető unilineáris útvonalak közül azonban már maga választhat (pl. több különböző történetszál fut párhuzamosan, melyek a végén találkoznak). A 3. típust a gondolati tér-szerkezetű hipertextek alkotják, melyek már végképp szakítanak a linearitással. Az olvasó úgy érzi, szabadon lavírozhat az író és a szereplők gondolatai közt, s tetszése szerint navigálhat a szövegben. Végül a 4. típust a nem-lineáris szerkezetű hipertextek képviselik. Ezek (mint például a szerepjátékok, vagy a versgenerátorok) magasabb fokú aktivitást igényelnek az olvasótól: lehetővé teszik saját tapasztalatainak beépítését, azaz a szöveg akár az olvasással egy időben is íródhat.
A szerző végül megjegyzi, hogy a digitális irodalom a gyakorlatban egyelőre még nem valósítja meg a különböző elméletekben felvázolt sokszínűséget. Ennek egyik oka, hogy a szépirodalmat fogyasztók és a számítógépet használók tábora még meglehetősen kis felületen érintkezik egymással. A jövőben az elektronikus papír megjelenése teheti majd hordozhatóvá a digitális szövegeket is. „A digitális kultúra térnyerésével talán a hipertextes alkotások is fokozott arányban töltik majd be irodalmi funkciójukat, és az irodalomnak sikerül kihasználnia fentebb vázolt lehetőségeket.”
