Juhász Anna Katalin:
Kolin Péter: A kultúra evolúciója és a kommunikációs stratégia
A dokumentum lényegében azt foglalja össze, hogy a modern -- a technológia gyors fejlõdése miatt már csupán majdnem -- kommunikációs eszközök milyen hatást gyakoroltak a "kulturális replikátorok", azaz kulturális egységek, tárgyak, jelenségek terjedésére és szelekciójára. A dolgozat szerint a legfontosabb új információhordozó még a televízió, megszületésének ideje az Internet (hazai) széles körû elterjedése elõtt volt (az eredeti elhangzásának idõpontja 1996).
Alapja a Richard Dawkins által kifejtett és újjáformált evolúcióelmélet, amely természetesen a Darwini elméletre épül, azt finomítja tovább. Újszerûsége az elemi folyamatok és résztvevõk -- a gének és replikációjuk elõtérbe helyezése a fizikai manifesztációjukkal szemben (az egyed, amely ennek során/hatására létrejön). Maga Dawkins vezette be a biológiai replikátorok (gének) mintájára a kulturális, pszichikus replikátorokat, a mémeket.
Kolin Péter megtartotta ezt a terminológiát, írásában a szükséges mértékig részletesen kifejti az elméleti hátteret. Kulturális replikáció minden az emberi cselekvés-gondolkodás során keletkezett egység, amely képes önmaga reprodukálására. Természetesen ez esetben nem maga a jelenség szaporodik, hanem az ember terjeszti. A mém -- a génekkkel ellentétben teljesen érzékelhetõ számunkra, a kulturális replikátorok terjesztése, miközben ugyanolyan alapvetõ része az emberi létnek, mint a biológiai, befolyásolható, illetve a szerzõ szerint befolyásolásuk nélkülözhetetlen.
Tulajdonképpen radikális formájában el tudjuk képzelni az emberi aktív cselekvés nélküli replikációt pl. mesterséges intelligencia -- DE még a számítógépes vírusoknak is szükségük van emberi "segítségre" a terjedéshez. A kulturális replikátorok -- a génekkel ellentétben nem létrehoznak a szaporításukért felelõs önálló túlélõgépeket, hanem az ember, illetve, minthogy nem minden ember egyben alkotó, kulturális szervezetek felelõsek terjedésükért. Ilyen módon a génekhez fogható önállóságuk sem indokolt. A szerzõ, ha teoretikusan is, de feltételezi a kettõ párhuzamosan összehasonlító voltát.
Miközben Dawkins munkája alapján egyértelmû, hogy a természetes replikátorok (a génjeink) milyen viszonyban állnak az általuk megtervezett egyedekkel, amelyek túlélésüket biztosítják, a jelen dolgozatban nem ilyen egyértelmû a kulturális egységek viszonya létrehozóikkal és terjesztõikkel. Miközben a tudományos leírás érdekes, a dolgozat általam megértett lényege nem sok újat mond: az emberalkotta tárgyak (ezalatt a szerzõ útját követve értem a szellemi termékeket is) terjedéséért felelõsek vagyunk, szolgálhatják elõnyünket, befolyásoljuk õket, miközben azok is módosít(hat)ják viselkedésünket, gondolkodásunkat. Az elterjedésük függ a rendelkezésre álló hordozóktól, a technológiával minden szinten lépést kell tartaniuk a fennmaradásukért, azaz versenyképesnek kell lenniük pl. az elektronizáció szelektív volta miatt figyelnünk a kevésbé praktikus de kulturálisan értékes dokumentumok megmaradására és hozzáférhetõségére.
A dolgozathoz csak néhány dolgot szeretnék hozzáfûzni. Elõször is azt, hogy miközben nem vagyok képzett biológus, mégsem hiszem, hogy a természetes evolúció megfelelõ hasonlat a kulturális termékek kapcsán. Az ember tudatos szelekciót folytat, és éppen azért mert a mémek manifesztációi önmaguk, erre teljes mértékben van lehetõségünk. A gének túlélése nem függ (Dawkins ezt kifejti) tudatos tervezõtõl, semmi nem befolyásolja, csak a túlélésre való képességük. A kulturális egységekre hat az emberi szándék, ízlés (gondoljunk a korstílusokra, például), a csoportok értékei, stb. Ennek alapján a dolgozatban kifejtett mémek terjedése inkább a szándékos tenyésztés és a génmanipuláció keverékével hasonlítható.
A másik a kulturális replikáció összetettsége. Hogy a szelekcióra szükség van-e, és milyen mértékben, nehéz elmondani. A kulturális szervezetek diktálhatják a hozzáférés módját, a hozzáférhetõ kulturális információt. Az átlagember talán nem alkot maradandót, nem szaporítja tovább az általa befogadott "mémeket" nyilvánosan, de a televízió nem pusztította el a közösséget. Az internet még kevésbé. A közeg változása, és a televízióhoz fûzõdõ egyoldalú viszony nem szükségszerûen jár a gondolkodásunk átformálásával egy rosszabb, kevésbé kreatív irányba. Erre jó, bár nem mindig "emelkedett" példa a csak befogadható kulturális infomációra adott válasz. Nem csupán a kritika, de a rajongói mûvek, az ún. fanfiction/fanart, amely az elméletileg meg nem változtathatót változtatja meg, reakció a készen kapott kulturális információkra, és bizonyos szempontból a kibertér "népmûvészetévé" vált. Ezzel a témával még ma is jobbára csak amerikai egyetemeken lehet megismerkedni tudományos szemszögbõl, de a modern kulturális irányra adott válasznak tekinthetõ, amely egyre terjed. Ilyen formában -- többek között -- az egyén is alkotóvá -- terjesztõvé/tenyésztõvé válhat.
A semmibõl, ez esetben elõzetes ismeretek nélkül persze nem jön létre semmi, de a kulturális "evolúció" változásai valóságosak, szándékosak és eredetüktõl tetszés szerinti mértékig torzíthatóak, csupán maga az emberi elme szabhat határt nekik.
