A szerző a médiavilág legalapvetőbb közhelyei egyikének tartja, hogy a kereskedelmi és a közszolgálati televíziózás két teljesen külön világ, melyre külön törvények, eltérő normák vonatkoznak. A kereskedelmi televíziózásra a globális kapitalizmus farkastörvényei érvényesek, egyéb normák, etikai megfontolások betartását felesleges rajta számon kérni.
György Péter: Magyar Médiamítoszok
A szerző a médiavilág legalapvetőbb közhelyei egyikének tartja, hogy a kereskedelmi és a közszolgálati televíziózás két teljesen külön világ, melyre külön törvények, eltérő normák vonatkoznak. A kereskedelmi televíziózásra a globális kapitalizmus farkastörvényei érvényesek, egyéb normák, etikai megfontolások betartását felesleges rajta számon kérni.
György Péter szerint viszont csak egy nyilvánosság van. A médiatörvényben elég felemás megoldás született, hiszen, míg a szabályozás egyféle, mindenkire ugyanazok az előírások vonatkoznak, addig a másik oldalon mesterségesen elkülönítettek bizonyos típusú műsorokat, „közszolgálati”-nak nevezve őket. Ezekről eleve feltételezték, hogy profitképtelenek, ráfizetésesek, kötelezni kell a csatornákat a sugárzásukra. Mivel abba, hogy egy konkrét műsor milyen legyen, nem szólhatott bele a médiatörvény, ezért időben, százalékosan próbálták meg kialakítani a kötelező közszolgálati minimumot, x mennyiségű műsort várva el a csatornák használatáért cserébe. A kereskedelminek nevezett csatornák igyekeznek 23 óra utánra helyezni közszolgálati műsoraikat, legyen az művészfilm, vagy valódi beszélgetés bármely témáról, míg az MTV ahelyett hogy „BBC-vé” vált volna, megállás nélkül hanyatlik, mind színvonala, mind a nézőszám tekintetében.
Az elhibázott szabályozásnak nagyon mélyrehatóak a következményei. A társadalmi integráció elősegítése helyett előtérbe kerültek a „kuriózumok”, a mai magyar valóság árnyoldalainak stílus és modor, részvét vagy együttérzés nélküli bemutatása. Mindenki mutogatnivalóvá válik, aki sikertelen, vagy az átlagostól eltérő, legyen bár a végletekig kiszolgáltatott, szörnyű nyomorban élő, vagy éppen kétfejű. Vagy sajnálkoznak rajtuk, de ebben az esetben legalább némi jó szándék felfedezhető, és előfordul, hogy a nézők egy-egy konkrét esetben jobbítani tudnak a riportalanyok sorsán, vagy mutogatják őket, mint vurstliban a szakállas nőt, objektivitásnak álcázva a részvétlenséget, a megalázást, a közönyt.
A másik, nem kevésbé demokráciaellenes jelenség a szocializmusból itt maradt „kijáró”
televízió, mikor a jól odamondogató tévés mintegy elintézte, hogy lett lakás, út, hűtőszekrény, vagy bármi. Pedig a médiumoknak nem a közintézmények feladatait kellene átvenniük, hanem rossz működésükre rávilágítaniuk.
A tanulmány végső összegzése, hogy a demokrácia szükséges, de nem elégséges feltétele lenne a modern média, amíg az nincs, minden más erőfeszítés hiábavaló.
A közszolgálati televíziózás témakörének elég nagy az irodalma, de az is nyilvánvaló, hogy még a fogalom meghatározása sem egyértelmű, nemhogy a tartalma, vagyis, hogy ki mit ért alatta. A tautologikus „a közt szolgálja” típusú meghatározásokon kívül szinte mindenki az informálásra, a pártatlanságra teszi a hangsúlyt, s noha teljes pártatlanság természetesen elképzelhetetlen, mindenki meg tud különböztetni egy „pártcsatornát” a pártatlantól. A médiatörvény megfogalmazása szerint is „olyan típusú közlések, melyek az emberek mindennapi életéhez, társadalmi működéséhez szükséges információt tartalmaznak”, ez lenne a közszolgálatiság.
A törvény a parlament hatáskörébe utalta a Magyar Televízió fölötti rendelkezést, de ezzel, bizonyára szándékai ellenére, a mindenkori politikai vezetésnek szolgáltatta ki. Hiszen ha kéthavi bontásban kapja a tévé a pénzét, mindig gesztusokat kell tennie a parlamenti többség felé. Többen a civil szervezetek felügyeletében látták a megoldást, de mára már nyilvánvaló, hogy csak a nevében létező, tagsággal gyakran nem is rendelkező szervezetecskék erre teljesen alkalmatlanok, legjobb esetben saját profiljuknak megfelelő műsorokért lobbiznak.
A közszolgálati csatornára egyébként túl sok kötelezettség hárul, a fogyatékosok, a kisebbségiek, a különféle felekezetek hívei, a nyugdíjasok, a zöldek, a fogyasztóvédők, stb. mind saját műsort akarnak és kapnak, holott az igény erre minimális, a nemzetiségiek például német, szerb, stb. adásokat néznek, nem az M1-es műsorait. Ugyanígy erőltetett a kereskedelmi csatornák kötelezése bizonyos műsorok sugárzására, hiszen ki lehet játszani, a „nem amerikai” helyett jöhet a dél-amerikai szappanopera, gyermekműsor címén ócska rajzfilmek. Viszont más esetekben, például a Barátok között sorozat élő társadalmi konfliktusokat, előítéleteket feszegethet, csak éppen jobban fogyasztható formában, mint egy stúdióbeszélgetés, vagy egy oktató, prédikáló műsor. A nézettségi mutatók igenis fontos fokmérők, nem a reklámbevételek szempontjából, hanem azt kellene tudomásul venni, hogy igenis aktívan befolyásolják a kulturális és etikai normákat és formákat.
Az már rég kiderült, hogy önmagában az állami televízió nem jelent közszolgálatit is, a BBC-vel szemben mindig hírhedt példaként emlegetik és állítják szembe az olasz közszolgálati csatornát, a RAI-t, ami meg sem közelíti egy jobb kereskedelmi adó szintjét.
Még az a vélekedés is felmerült, hogy technika mostani fejlődése, kábeltévék, digitális csatornák, feleslegessé teszik a közszolgálatiság fogalmát, minden csoport megtalálhatja a maga igényeinek, érdeklődésének, elveinek megfelelő műsorokat.
Internetes források:
http://www.harmattan.hu/ebooks/krokovay-mediaetika/06.php#chapterfourteen
http://www.mediakutato.hu/cikk/2001_04_tel/07_bbc_vagy_rai
http://www.mediakutato.hu/cikk/2001_04_tel/06_a_kozszolgalati_media_helyzete/
