György Péter tanulmányában elsõként azt a közhelyként értékelt tétel érvényességét vonja kétségbe, mely az országos kereskedelmi csatornák megjelenése, illetve az új, jelenleg is hatályban lévõ médiatörvény életbe lépte kapcsán alakult ki a magyar média szereplõinek gondolkodásában, mégpedig azt, hogy a közszolgálati és a kereskedelmi televíziózás két elkülönült világ, közöttük semmiféle (akár érdek-) kapcsolat nem létezik, nem létezhet.
Tanulmány szerzõje, címe: György Péter: Magyar Médiamítoszok
Pontos URL-cím: http://www.es.hu/old/9951-52/gyorgy.htm
György Péter tanulmányában elsõként azt a közhelyként értékelt tétel érvényességét vonja kétségbe, mely az országos kereskedelmi csatornák megjelenése, illetve az új, jelenleg is hatályban lévõ médiatörvény életbe lépte kapcsán alakult ki a magyar média szereplõinek gondolkodásában, mégpedig azt, hogy a közszolgálati és a kereskedelmi televíziózás két elkülönült világ, közöttük semmiféle (akár érdek-) kapcsolat nem létezik, nem létezhet. Erre a tételve alapozva mondják ki a média belsõ emberei, hogy az eltérõ gazdasági alapok determinálta végtermék (mondjuk például kulturális) értéke nem számonkérhetõ az adott mûsor készítõin. A szerzõ véleménye szerint azonban botorság lenne két, teljes mértékben elkülönült univerzumban gondolkozni, hiszen a piac (azaz a magyar „információfogyasztói” társadalom) egy, azaz nem lehet a két pólust teljes mértékben különválasztani. Saját véleményem szerint sem lehet ennyire élesen kettéválasztani ezt a két világot, legjobb példaként erre talán az egyes csatornák munkatársainak önérdek-érvényesítesen alapuló állandó diffúzióját tudnám felhozni. Szemléletesen talán úgy tudnám meghatározni, hogy a csatornák egy épületben vannak, vannak közöttük egy mindkét oldalra átjárható ajtók, amelyek ugyan csukva vannak, de van hozzájuk kulcs. A fent említett közhely (mármint a „két médiavilág elmélet”) azonban csak a média szereplõinek tudatában létezik, a fogyasztók szempontjából nem ennyire élesek a különbségek. Mivel tehát a magyar médiaélet mind a készítõk mind a fogyasztók számára mást jelent, így aztán nem is tarthatjuk igazán meglepõ fordulatnak, hogy maga a törvény is kétértelmû, azazhogy jobb ha inkább úgy fogalmazunk, hogy az alapvetõ nézõpontbeli különbségek miatt nem lehetséges olyan rövidtávú megoldás, amely mindkét oldalnak saját (a fogyasztók oldaláról) kulturális, illetve (a készítõk oldaláról) egzisztenciális szempontjából képes megfelelni. Véleményem szerint mindezt a rövid távon leküzdhetetlen anomáliát alapvetõen a rossz kezdés eredményezte, körülbelül a kilencvenes évek közepe tájékán. György Péter ebben a tekintetben a magyar politikai osztályt teszi felelõssé a kialakult helyzet miatt, amelynek szûklátókörû gondolkodása csak addig terjedt ki anno, hogy ebben a kérdésben is csak és kizárólag a saját, nem pedig a választópolgárok érdekeit tartsa szem elõtt. A magyar törvényhozás számára ugyanis a plurális médiarendszer életre hívásakor nem a kulturális oldal, hanem sokkal inkább a leendõ hírverseny oldaláról igyekeztek saját maguk pozícióját megerõsíteni. Ennek a magyar politikai osztály által az akkoriban képviselt kisstílû dilettantizmusa vezetett oda, hogy a kereskedelmi csatornák közszolgálati mivolta kimerül az este 23 óra után sugárzott „Üzenetekben”, illetve az évente egyszeri alkalommal aktuálissá váló „Kinek ajánlja fel Ön személyi jövedelemadójának 1%-át?” mûsorszámokkal kapcsolatban. György Péter ezzel a kérdéssel kapcsolatban teszi fel a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is kell érteni közszolgálatiság alatt. Ahogy õ fogalmaz: „az értelmiségi absztrakciót, vagy az adott közösség kulturális identitásának létéhez szükséges folyamatos jelenidõt”. Véleményem szerint ez a tanulmány egyik, ha nem a legfontosabb kulcskérdése, azazhogy (sarkítva) a nemzetiségi mûsorokat lehet-e csak és kizárólag közszolgálatinak tekinteni, vagy a különbözõ latin-amerikai sorozatok, tehetségkutató-versenyek, illetve valóságshow-k is ebbe a kategóriába sorolhatóak. A közszolgálatiság kérdésének megítélése (ezt nem lehet tagadni) egy rendkívül szubjektív dolog, minden egyén azt tartja közszolgálatinak, amit önnön (illetve környezetének) érdeke szempontjából elõnyösnek vél. A tanulmány szerzõje ezzel kapcsolatban felveti a latin-amerikai szappanoperák közszolgálati mivoltának gondolatát, szerinte ezek a bûn és az erkölcsi megtisztulás kultikus sorozatai, melyek segítségével könnyebben lehet elviselni a kapitalizmus és integrálódni a körülbelül 15 éve kialakult társadalmi helyzetbe. Ezt az elgondolást (mármint az Esmeralda közszolgálatiságát), alapvetõen elvetem, de emellett mindenképpen elgondolkodtató, hogy ezen indok alapján nem meglepõ, hogy a fent említett sorozatokat fõleg a 70 éven felüli korosztály nézi szívesen, azaz azok, akiknek tényleg van mit megszokniuk, ugyanis az egész életüket egy másfajta világban élték le. A közszolgálatiság fogalmát én sokkal inkább szûkebben értelmezném, a kereskedelmi csatornák mûsorkínálatából csak és kizárólag azokat a mûsorokat venném a tágabban értelmezett fogalom alá értendõket, amelyek segítséget nyújtanak a magyar állampolgároknak, a fogyasztóknak ahhoz, hogy az életükben megfelelõ döntéseket hozzanak bizonyos helyzetekben, legyen szó gyermeknevelésrõl, befektetésrõl, vagy akár autó- illetve lakásvásárlásról. Emellett megjegyzem, hogy a fentebb már említett értelmiségi absztrakciót sem tartom közszolgálatiságnak, annak épp az átlagember számára érthetetlen és érdektelen mivolta miatt. Az ebben a kéréskörben levont konklúzióként meg szeretném jegyezni, hogy véleményem szerint a közszolgálatiság optimális mûködése rövid távon nem megvalósítható, csupán elõsegíthetõ, hogy a fõ probléma, azaz magának a közszolgálatiság fogalmának tisztázása megvalósuljon, és ez csak úgy érhetõ el, hogy a „köznek” alternatívát kell nyújtani, hogy valójában mi is szolgálja az érdekeit. Amíg ez nem következik be, véleményem szerint új médiatörvény megalkotása is szükségtelen.
György Péter tanulmányának következõ részében a magyar média negatív oldalait veszi sorra – mint a kuriozitás illetve az „ügyintézõ-TV” kérdéskörét -, és ezek mindegyikét a hibás médiatörvény következményeként értelmezi, és amely problémák megléte véleményem szerint sem vonható kétségbe, de amelyek mindegyike nem is írható (legalábbis közvetlenül) fel az elhibázott jogalkotás számlájára. A következmények listáján elsõ helyen a kuriozitás kérését említi, amelyet a köznyelv sokkal inkább mint „szenzációhajhászást” nevez meg. Az átlagembernek a kuriózumok iránti olthatatlan érdeklõdését én sem vonom kétségbe, és én is egyetértek a szerzõvel, hogy a fogyasztói társadalom saját árnyoldalainak kuriózummá tétele káros a társadalom számára és elítélendõ, hiába van rá igénye az embereknek, amely igény valószínûleg abból fakad, hogy a nézõket jólesõ elégedettség tölti el saját eseménytelen életükkel kapcsolatban, amikor szomorú sorsokat, megrázó tragédiákat, természeti katasztrófákat és kisiklott emberi életeket látnak maguk elõtt. Ez a taktika csupán rövid távon kifizetõdõ, hosszú távon a magyar társadalom felemelkedése és (akár nemzeti) identitásának megõrzése szempontjából sokkal célravezetõbb lenne pozitív mintákkal „bombázni” az emberek tudatát, s ennek folyományaként a késõbbiekben nem a jelenleg is létezõ „jó ez így ahogy van” morál maradna fenn, hanem a helyét átvenné az az egészséges „megelégedetlenség”, amely voltaképpen elõreviszi a társadalmat. És itt kapcsolódik ez a kérdéskör a fentebb már tárgyalt közszolgálatiság gondolatához. A köz felemelkedését az szolgálja leginkább, ha pozitív mintát sugároznak felé, amely által saját és ezzel együtt szûkebb, vagy akár tágabb környezetének is az érdekeit érvényesíteni tudja.
A televíziózásnak tehát mindenképpen passzív és semmiképpen sem aktív szerepet kell játszania a társadalom helyzetének javításában, és itt szeretném összekapcsolni a gondolatmenetet a következõ témakörrel, azaz az úgy nevezett „ügyintézõ-TV” kéréskörével – a jelenre vonatkozóan nevesítve többek között Juszt Lászlónak a magyar közélet tisztasága érdekében kifejtett tevékenységére. Ezt a jelenséget György Péterrel egyetértésben én is a csak hellyel közzel megvalósult rendszerváltásnak, illetve az egyáltalán meg nem valósult szemléletváltásnak a következményeként értelmezem, aminek okát a megfelelõ idõben el nem követett személycserék eredményének tartok, ugyanis ha egy ember - legyen az bármilyen kiváló szakmai kvalitásokkal rendelkezõ szakember – 20 évig szerkesztõje a boldog emlékezetû Ablak címû mûsornak, az a késõbbiekben sem képes más irányultságú mûsor szerkesztõjeként érdemi munkával foglalkozni, szaktudásából csupán „A tévé ügyvédjé”-re futja. Ezen probléma megoldása véleményem szerint csak egy új, józan gondolkodású és céltudatos szerkesztõgárda kinevelésével lehetséges.
Elemzésem következõ pontjában – a szerzõ példáját követve – én is szeretnék kitérni a Duna Televízió sajátságos helyzetére, amelyet a magyar médián belül elfoglal. György Péter feltétlenül a legkulturáltabb és legcivilizáltabb csatornának tartja, amelyet azonban egyes humánértelmiségiek teljesen eredménytelen és hatástalan próbálkozásának bélyegez meg. A jelen helyzetet alapul véve egyet kell hogy értsek a szerzõvel, azt azonban feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy véleményem szerint a Duna TV szerepe csak addig a pontig lesz értelmezhetetlen és erõlködésének célja csak addig a pillanatig lesz beláthatatlan, amíg a magyar médiapiacon meg nem jelenik egy hasonlóan magas szellemi színvonalon mûködõ, valóban a köz szolgálatát mindennél elõbbre helyezõ televíziós csatorna, amely által és amely mellett a Duna TV mint választási lehetõség tud megjelenni. A Duna Televízió addig a pontig tényleg egyfajta partizánharcot fog folytatni.
Ennek a közszolgálati ellenpólusnak a potenciális jelöltjeként személy szerint az állami kézben lévõ Magyar Televíziót tartanám a legéletképesebbnek. Ebben a tekintetben a kereskedelmi csatornákat ki szeretném hagyni a gondolatmenetbõl, mert véleményem szerint mind rövid-, mind pedig középtávon nem lesznek képesek ennél hatékonyabb közszolgálatiságot kifejteni mint amit jelen pillanatban véghezvisznek. Mivel a hatályban lévõ médiatörvény következményeként a Magyar Televízió – tetszik vagy sem – erõteljes politikai nyomásgyakorlásnak van kitéve, ebbõl következõleg a politikai elitnek (és csak és kizárólag annak) arra is van lehetõsége, hogy ilyen irányba terelje az MTV mûködését a Duna TV analógiájára – ehhez azonban a politikai osztálynak le kell hogy vetkõzze szûklátókörûségét, a magyar társadalom felemelkedésének és helyes értékítéletének kialakulása érdekében sutba kell dobnia saját jól megfontolt érdekeit. A Magyar Televíziót – közös megállapodás alapján – le kell venni az aktuálpolitika sakktáblájáról. Mindenekelõtt ezt kell végrehajtani ahhoz, hogy az MTV közszolgálati ellenpólusként, alternatívaként tudjon funkcionálni. Ezt követõen jól átgondolt személyi változtatásokra van szükség, a Magyar Televízió szerkesztõi és vezetõi gárdáját helyes értékítéletû és etikailag kikezdhetetlen emberekkel kell megtölteni, majd a kezükbe adni az irányítást, hogy építsenek fel egy alternatív közszolgálatiságot.
Az, hogy a választott vezetõk és az emberek tudatában kialakuljun a helyes kép arról, hogy mire van szüksége a társadalomnak, természetesen sok idõre van szükség, azonban nem szabad türelmetlennek lennünk, szem elõtt kell tartanunk, hogy fiatal demokráciában élünk. A helyes értékítélet kialakítása után megszületendõ új, megreformált médiatörvény aztán – saját bástyáit jól megalapozva – képes lesz a helytelen pályán mozgó kereskedelmi televíziózást törvényes és etikus eszközökkel helyretenni, anélkül hogy sérülnének a szólásszabadság, illetve a szabadversenyes kapitalizmus alapvetõ elvei.
