A szerző a dolgozatában felvázolja a szocialista (kommunista) nyilvánosság rövid történetét. A bevezetésben arról ír, hogy a polgári nyilvánosság funkciója is megváltozott. A nyilvánosságot nem teljesen abban az értelemben használja, mint <Jürgen Habermas<<, és amelynek értelmében a magánszemélyek autonómiája révén alakul ki a kormányzati szervezek ellenőrzését szolgáló intézményrendszer, mint pl.: a parlament vagy a sajtó.

Lázár Guy: A szocialista nyilvánosság történetének alapvonala (Médiakutató)

recenzió

Az intézményrendszer az idők során változik, a magánszemély autonómiája eltolódik a magántulajdon birtoklásától a munkamegosztásában és a politikai rendszerben elfoglalt pozíció felé. Ez az eltolódás eredményezi, hogy az intézményrendszer egyre inkább szűkebb hatalmi csoportok érdekeit nézi, mint a társadalomét. A magánszféra felbomlik, a magánszemélyek egymástól elszigeteltek lesznek, így létrejöhet a közönség ellenőrzése, valamint az, hogy a társadalmi ellenőrzésből a nyilvánosság a társadalom ellenőrzésének eszközévé válik. Ez a szerkezetváltozás azt eredményezi, hogy eltűnnek a szervezetek kisebb belső nyilvánosságai is, és a szervezeteket irányító testületek, vezetések egy szűkebb körű nyilvánosságrendszert hoznak létre. A szélesebb körű nyilvánosság egyre kevesebb szerepet játszik kormányzati döntések megvitatásában, előkészítésében és meghozatalában, ráadásul a közvetítő funkciók szinte teljesen eltűnnek és helyüket új kommunikációs csatornák veszik át, mint a közvélemény-kutatás, vagy a hangulatjelentés. Az intézményrendszer nagy szerepet játszik azonban a döntéshozók uralmának legitimálásában. A polgári nyilvánosságban végül egy szerepcsere történik: a kommunikáció a felek között megfordul. Korábban a társadalomtól az államhatalom felé irányult, most már fordítva történik mindez, a korábban a közvélemény uralmát szolgáló csatornák a propaganda szolgálatába álltak.

A szocilista társadalmakban a forradalmak után megszűnik a polgári nyilvánosság, melyet a magántulajdon megszüntetésével érnek el. A politikai nyilvánosság szervezése a „nem tulajdon adta” hatalmon és a szakértelmen alapul. A magántulajdon megszüntetése tette lehetővé azt is, hogy az első győztes szocialista forradalmárok teljesen felszámolják a polgári nyilvánosságot, amely egyben a társadalmi nyilvánosság felszámolását is eredményezte, ellentétben a forradalmárok eredeti elképzeléseivel szemben. A folyamat kb. 10-15 évig tartott. Ennek folyamán először a parlament feloszlatására került sor, majd következtek az ellenzéki pártok szervezetek, lapok betiltásai. Ezt követte a párton belüli pluralista csoportok felszámolása. A területi és üzemi szovjetek is folyamatosan elvesztették korábbi önállóságukat. A kiépülő adminisztratív apparátus egyre nagyobb jelentőséget szerzett a választott testületekkel szemben, a vezetők is egyre nagyobb függetlenségre tettek szert a párttal és a választókkal szemben. Felszámolták a különböző művészeti és tudományos irányzatokat is, kodifikálták a hivatalos ideológiai álláspontokat és az alkotói módszereket. Így kialakult a sztálini bürokratikus nyilvánosság, mely a lehető leghomogénebb volt. 3 fő jellemzője volt: 1) a propaganda abszolút elsőbbsége a tájékoztatással szemben, 2) az alkotó propaganda (demonstrációk, díszszemlék, munkaversenyek, felvonulások, tömeggyűlések, az 1930-as évtől a pártkongresszusok is ezt a célt szolgálták. A propaganda ezen típusa pszichológiailag is hatott társadalomra: azt éreztette, hogy aki más álláspontot képvisel, az az egész társadalommal kerül szembe), 3) a művészetet és az irodalmat is alávetették propaganda céloknak. A sztálini propaganda tartalmát az apológia jellemezte. Ezen belül jelentős különbség volt a politikai és a gazdasági (termelési) propaganda között. A sztálini korszak politikai propagandája hagyományos funkcióját töltötte be, a fennálló rendszer konzerválására irányult. A propaganda magában foglalta, hogy a Szovjetunióban megvalósult a történelem legdemokratikusabb politikai rendszere. 1929 és 1936 között a kulákság és középparasztság elleni propaganda került előtérbe. A gazdasági propagandában is érvényesült az apológia, igaz közvetett módon. Azaz nem a nehézségekről szóltak, igaz nem is hallgatták el, ellenben a már megoldott helyzeteket, problémákat, pozitív jelenségeket hangoztatták mindenfelé. Ergo nem hamisították meg a tényeket. A közvetett apológiába tartozott az is, amikor a gazdasági nehézségekről szóltak ugyan, de nem a politikai-gazdasági rendszer hibáira vezették vissza az okokat, hanem különböző külső tényezőkre hivatkoztak (pl.: dolgozók nem megfelelő szemlélete). Ebben a korszakban a kritika általánosságban véve felülről érkezett, a felsőbb szervek felől, és ezt egészítette ki az alulról jövő kritika. Természetesen ez utóbbi is felülről igencsak szabályozva volt. Kialakították a bírálat és önbírálat mechanizmusát, melyek legtöbbször koncepciós perekben nyilvánultak meg. Ezért ebben a korszakban nemcsak a valós bírálat szabadsága nem érvényesült, hanem a nem bírálat szabadsága sem, ergo a „bűnösöket” mindenkinek bírálni kellett.

Az 1945 után a szocializmus útjára lépő országok (Kelet-Európa, Távol-Kelet) a Sztálin alatt kialakult nyilvánosságstruktúrát vették át. A kelet-európai országok többségében (pl.: Lengyelország, Csehszlovákia, NDK, Bulgária) a népfrontszervezetek révén bizonyos elemei megmaradtak a többpártrendszernek. Néhány országban nagy maradt az egyház befolyása (Lengyelország), néhol jobban megmaradtak a demokratikus hagyományok, mint pl.: Csehszlovákiában. Kínában viszont a korábbi időktől örökölt hivatalnok rendszer és mentalitás maradt meg. A szocializmus rendszerén keletkeztek törések, de nem az előbb leírt dolgok mentén. Az első törés 1948-ban történt Jugoszlávia és a többi szocialista ország között. Ennek köszönhetően Jugoszláviában a kommunisták növelték a társadalmi csoportok szerepét, a bürokratikus hatalomét csökkentették, ezzel fokozva a központi irányítás hatékonyságát. A többi országtól való eltérő politikáját az eredeti marxi elképzelések megvalósításaként értelmezte. Az önigazgatási rendszer megalkotása kísérlet volt arra, hogy az egypártrendszer és a centralizmus fenntartása mellett biztosítsák az érdekkonfliktusok feltárást és ellenőrzését. A jugoszláv vezetés igyekezett a vállalatok nyilvános működésének intézményes garanciáját is biztosítani. A vállalti nyilvánossággal kapcsolatos törvények azonban nem valósultak meg. A Jugoszláviában kialakult rendszer hatalmi értelmében módosította a szocialista társadalmak hagyományos nyilvánosságát. Legfontosabb változások:

Revíziót hajtottak végre a marxizmus és leninizmus sztálini értelmezésén, változatán. Ez különbözött az 1960-as években a többi szocialista országban bekövetkező revíziótól. Fő hangsúly a marxi, történetfilozófiai hagyományon.
Történeti elemzést hajtottak végre a szocialista országokban kialakult társadalmi(-politikai) viszonyokon. Ez tulajdonképpen megegyezett a Trockij-féle elemzéssel (bürokratikus elfajulás a többi országban).
A hazai viszonyok is elemzés alá kerültek, vizsgálták a jugoszláv társadalmi-politikai viszonyokat, problémákat. Sok alapvető jelentőségű probléma merült fel (bürokratikus apparátusok növekedése, bérmunkaviszony fennmaradás, stb.) Az elemzés magán viselte az apológia jegyeit is: más ugyanilyen jellegű problémákat nem vetett fel; a felvetett problémák jelentős módosítások nélkül is megoldódnak.

Sztálin halála után voltak szocialista országok, akik szerették volna növelni a részérdekek mozgásterét. Ezek nem vezettek olyan messzire, mint Jugoszláviában, de alapvetően azt a társadalmi modellt követték. Nem vették át az önigazgatás rendszerét sem. A változások először az alkotó értelmiség társadalmi szerepének és az alkotói szabadságnak a növelésében jelentkeztek. Cél: a gazdaságirányítás fokozása, a szükségessé vált politikai változások elősegítése, mely a túlzott centralizáció miatt igen nehéz lett volna. Bár ezek a tevékenységek a kulturális élet depolitizálást célozták meg, mégis ez vezettet ahhoz, hogy a kulturális élet a politikai tevékenység színtere lett. A kulturális élet liberalizálására az első kísérlet Kínában történt 1957-ben, amely az 1956-os, a Kínai Kommunista Párt vezetési válságával volt összefüggésben. Természetesen erre a válságra hatással voltak többek között a magyarországi események is, valamint a Szovjetunióval való viszonyban bekövetkezett változások. A Szovjetunió támogatására épülő gazdaságfejlesztési koncepció megkérdőjeleződött. Kína a többi szocialista államtól eltérő modernizálási folyamatot dolgozott ki, ennek volt a része a kulturális élet liberalizálása, mely a „Virágozzék minden virág” néven futott, igaz mindössze 5 hónapig. Ez a liberalizálás azonban csak egy politikai kampány kísérőjelensége volt, amely a pártapparátuson belül indult meg a bürokratizmus ellen. A kampány bukásával a kultúrpolitikai kampány is bukott. 1958-ban meghirdették a „nagy ugrás” politikáját, amelynek előrevetített változási (kulturális téren) 1966-ban következtek be a „nagy proletár kulturális forradalom” meghirdetése után. Ennek köszönhetően módosult a kínai politikai nyilvánosság. Azonban az 1966 után bekövetkezett változások közelebb állnak a sztálini nyilvánossághoz, mint a más szocialista országokban – elsősorban Jugoszláviában – bekövetkezett változások. Fontos elem volt a sztálini mintához hasonlóan a felülről szervezett tömegbírálat. A vörösgárdisták által végrehajtott bírálat azonban az 1949 utáni kulturális forradalomból következően, a két korszak és két ország közötti különbségekből kifolyólag más volt, mint a szovjeteknél. A sztálini korszakban a felülről szervezett bírálat ideológiai jellegű volt, melynek az volt az oka, hogy Sztálin szűk pártapparátusával szembeni, párton belüli ellenzékieket is le kellett győzni, meg kellett semmisíteni. A kínaiak ezzel ellenben a „nagy ugrás” és a gazdaságfejlesztés csődje miatt kénytelenek voltak lerombolni azt az apparátust, melyben a ők maguk a vezetők is részt vettek, és egy nekik megfelelő vezetést állítíani ennek helyére. Ezért fordultak olyan csoportokhoz, akik politikai erővé szervezhetők, de nem veszélyeztetik a maoista pártapparátust. Hasonlóan alakították a sztálini örökséget, amikor a művészetet a „Mao Ce-tung-ig eszmék” szolgálatába állították. Különbségek a sztálini kultúrpolitikához képest:

Sztálinék meghatározták a műalkotások tartalmát, de a régi, hagyományos értékeket és művészeti formákat nem rombolta le. A műalkotások propaganda célokkal születtek, a szocialista realizmus jegyében, melyet minden más művészeti irányzatnál magasabbnak tartottak. Csak azokat a formákat száműzte, amely eleve más formákat tartalmazott. A kínaiak azonban csak azokat műalkotásokat tűrték meg, amelyek allegorikusan fejezték ki eszméiket.
A sztálini korszak művészete funkcionárius volt, a kommunisták politikai vágyait és törekvéseit fejezte ki. A politikai konszolidáció során szerették volna a nép kulturális színvonalát növelni, ezért a világirodalom és -művészet alkotásait a szocialista kultúra integráns részének minősítették, és mindent megtettek, hogy közkinccsé váljanak. A kínaiak ezzel szemben az 1950-es és 1960-as évek folyamán ezeket a „kapitalista egyének” kultúrájává és szimbólumává tették. Így a kapitalista és revizionista eszmék hordozójának minősítette az egész européer kultúrát, valamint a klasszikus kínai kultúra jelentős részét.

Sztálin halálát követően a kelet-európai szocialista államokban ellentétes folyamat indult meg a nyilvánossággal kapcsolatban, mely itt kulturális téren kiszélesedett. A változás Albánia kivételével mindenhol megtörtént, gyorsasága csupán az adott ország gazdasági és politikai helyzetétől függött. Kelet-Európában először Magyarországon módosult az értelmiség és a kortársi kultúra helyzete az irányváltásnak köszönhetően, 1953-ban. Ezek jelentős mértékben befolyásolták a többi szocialista országban bekövetkezett változást is. Korábban Magyarországon a művészet és publicisztika helyzetét két tényező határozta meg: 1) a pártvezetés politikájának népszerűsítését szolgálta, 2) a pártvezetés közvetlen irányítása alatt állt. Az 1953-as júniusi változás a a művészet és publicisztika területén éreztette hatását és módosította a párt és a kultúra kapcsolatát. A kultúrpolitika többé nem tudta véghez vinni az irodalmi élet közvetlenül történő irányítását párt szinten, az írók és újságírók jelentős része az „új irányvonal” megvalósítását szolgálta. A pártvezetés polarizálódása következtében a kulturális és irodalmi élet is polarizálódáson ment keresztül. A változások következtében az újságírók nagyobb figyelmet szentelhettek a hiányosságoknak, problémáknak is. A problémákat összefüggésbe hozták a korábbi irányvonallal és az új irányvonal megvalósításában mutatkozó következetlenségekkel. Módosult a publicisztika funkciója: új, tartalmasabb információs csatornák nyíltak, erősítette az új vezetés pozícióját a régivel szemben. A politikai nyilvánosság a kulturálissal szemben kisebb mértékben változott. Változások: megélénkült a pártalapszervezetek tevékenysége. Azonban a párton belüli centralisztikus tájékoztatás miatt nem vezettek egységes pártközvélemény kialakuláshoz. Ennek következménye volt a régi vezetés 1955-ös újabb irányvonal módosítása. Másik, hogy megalakultak a párton kívüli értelmiségiek számára a népfrontbizottságok, ezek azonban nem rendelkeztek politikai szervezetek attribútumaival, így nem válhattak fórummá. Az 1955 januári irányváltoztatás miatt ismét más lett az irodalom és a publicisztika helyzete, de a régi állapotok nem álltak vissza. A június politikai hívei (akik nem revideálták álláspontjukat) ellenzékbe vonultak. A velük rokonszenvező újságírók egyre nyíltabban támadták a pártvezetést. Az ellenzék kialakulását az tette lehetővé, hogy Rákosiék csak a a hatalom csúcsán tudtak áttörést hozni, az államapparátus feletti ellenőrzést csak részben tudták visszaszerezni. Az ellenzék megalakulása rávilágított arra, hogy a pluralisztikus hatalmi viszonyok kialakulása a politikai erőviszonyoktól függ. Az irodalom és publicisztika valóságfeltáró funkciója az SZKP XX. kongresszusa után nyert ismét teret. Mindez irodalmi és kulturális lapok kezdeményezésének is köszönhető volt. Az ellenzék a változatlan politikai helyzetben is megtalálta az intézményes kereteket, mint pl.: a DISZ égisze alatt működő Petőfi-kör. A párton belül is egyre erőteljesebben vitatták a pártvezetés politikáját, ezek a viták azonban nem kaptak nyilvánosságot, és így a párton belül „vitaklubok” keletkeztek. Ennek következménye volt, hogy a nyilvánosság előtt működő vitaklubok mintegy második politikai párttá váltak. Az MDP Központi Vezetősége 1956. júliusában megpróbálta visszaszerezni a párt kezdeményező szerepét, ez azonban csak kis mértékben sikerült. Szeptembertől ismét az ellenzéki erők diktáltak, és követeléseiket már határozat formájában is megfogalmazták. A viták az egyetemekre és főiskolákra terelődtek, ahol az egész lakosságot érintő követelések kerültek megfogalmazásra. Ezek következményeként megszűntek az ifjúsági szervezetek és megalakult a MEFESZ. Az 1953 júniusától, de a leginkább 1955 elejétől bekövetkezett események arra mutattak, hogy a politikai nyilvánosság kiszélesedése többpártrendszer keretében valósuljon meg hazánkban. Ez a folyamat teljesedett ki 1956. október 23. és november 4. között. Ezen eseményekből levont tanulságok következménye az 1956. november 4-e után újjáalakult kommunista párt politikája. Pozitív értelem: a társadalmi konfliktusok manifesztálódása azért, hogy a társadalom vezetése kidolgozhassa a megoldásukat célzó intézkedéseket. Negatív értelem: a konfliktusok az általa meghatározott keretek között manifesztálódjanak, hogy ne veszélyeztessék a rendszer stabilitását.

Önálló vélemény, asszociációk

A cikket azért választottam, mert alapvetően érdekel minden, ami a szocializmussal kapcsolatos, főként az 1950-es évektől kezdődően. A cikk elnyerte tetszésemet, és bár mondott újdonságokat, sok minden visszaköszönt gimnázium tanulmányaimból. Pontosabban fogalmazva: így, hogy történelemből már érettségiztem, sokkal könnyebb volt megérteni a dolgozatot. A dolgozatban bemutatott folyamatok azonban a mai világban, a mai politikában is megállják a helyüket, igaz kicsit másképpen, hiszen ma már nem egypártrendszerről beszélhetünk. De a mai világban is, jön egy választás, egy kormányváltás, és sok helyen azonnal fordulatok következnek be, leginkább az, hogy amit az egyik kormány elkezdett, azt az utána követő, másik politikai erőt képviselő kormány felhagyja, és totál ellentétes dolgokat kezd el csinálni. Olyan „csak azért is, nehogy azt amit a másik” alapon. Ezt igen szomorúnak találom, beszéljünk akár jobboldali, akár baloldali erőkről.

A szocialista nyilvánosság véleményem szerint hasonló a német nemzeti szocialista, köznyelven szólva náci nyilvánossághoz. Hitler is Sztálinhoz hasonlóan a nyilvánosságot a propaganda eszközévé tette, nagygyűléseket, demonstrációkat tartottak, ahol a politikai erő erősségeit hangoztatták. Továbbá Hitlerék is felülről felügyelték a nyilvánosságot. Mint ahogy a kommunisták, Hitler is tartott pogromokat is. De amiket ezen két, igen meghatározó politikai eszméről, diktatúráról fő tényezőket elmondtunk, ezek elmondhatóak bármely totalitárius rendszerről, diktatúráról.

Látható az is, hogy az annyira egységesnek hitt, vasfüggönyön túli szocialista banda sem volt egységes. Jugoszlávia sajátos politikája mindenki által ismert, de mint láttuk bizonyos dolgok Csehszlovákiában és Lengyelországban is másképp voltak, gondolok itt az egyházra, vagy a demokratikusabb hagyományokra, amelyet a cikk szerzője Lázár Guy is említ. Visszatérve Jugoszláviához, az ő politikájuk azért szimpatikusabb (ha lehet bármilyen, bizonyos mértékben elnyomó rendszerről szimpátiával beszélni... ), mert megpróbáltak a szocializmus-kommunizmus eredeti, valódi, marxi gyökereihez visszatérni, véleményem szerint nem próbálták meg annyira azt kiforgatni, mint tette Sztálin.

Örömmel olvastam továbbá azt, hogy rengeteg folyamatban élen járt kicsiny hazánk, Magyarország. Az 1953-ban bekövetkezett változásoknak köszönhetően indult meg más országokban is az a folyamat, amelynek fő harcosa hazánkban Nagy Imre és csoportja volt. Ugyanez mondható el az 1956-os forradalomról. Ennek (és természetesen még más események) hatására kezdődött el például Kínában a kulturális élet liberalizálódása. Úgy gondolom, ez igen pozitív a mi népünkre nézve. Egy ilyen kicsiny ország itt Európa közepén képes olyan változások, folyamatok elindítására, amelyre sokszor más, sokkalta nagyobb állam nem képes, illetve nem hogy nem képes, de nem mer szembeszállni a vezető hatalommal. Mi megtettük, és bár igen komoly következményei lettek, mégis azt gondolom, büszkének kell lennünk azokra a politikusokra, valamit a hétköznapi hősökre, akik ezeket a folyamatok vezették illetve indukálták. Emellett ne felejtsük el, hogy Nagy Imre is kommunista volt, mégis tudott ilyen változásokat hozni. Ez is bizonyítja, hogy a legtöbb esetben nem feltétlenül az eszmékben (legyen szó akár a szocializmusról, akár a nemzeti szocializmusról szó) van a hiba, hanem a megvalósításban. A megvalósítás viszont a legtöbb esetben félrecsúszott.

Személyes véleményem az is, hogy azok a vezetők, diktátorok, akik ezeket a diktatúrákat vezették, igenis okos emberek voltak. Mert bár mint írtam, véleményem szerint Sztálin kiforgatta a kommunizmus alapjait, azt a rendszert, amelyet létrehozott, valahogy meg kellett szervezni. És itt gondolok a többi vezetőre is, akik később a Szovjetunió élére kerültek. Azonban Nagy Imrét, illetve azokat a kommunistákat, akik meglátták a szocializmus alapját, mit mire kell felhasználni, stb., még okosabb tartom, mert felfogták, mi lenne a kommunizmus értelme.

Linkek

Megpróbáltam olyan linkeket keresni, amely a cikk megértését segítheti azoknak, akik nem jártasak a témában, illetve a fiatalabb korosztály közé tartoznak, akik még nem tanulták ezeket a részeket iskolai tanulmányaik során.

Wikipédia szócikkek: