A mezoamerikai népek kultúrája ugyan több évszázada elpusztult a spanyol hódítás miatt, mégis sok információval rendelkezünk róluk, hála fennmaradt írott beszámolóknak, kódexeknek és más tárgyi leleteknek. Ezek azonban nem mindig segítik elő a kutatásokat, elég Hernan Cortes Spanyolországba küldött beszámolóira gondolnunk, amelyek helyenként sokszor túlzóak és nem mindig tükrözik a valóságot.
Sajnos a gyarmatosítás során a bennszülöttek kéziratai nagyrészt elpusztultak, ám a hódítást túlélt írásos emlékek (kódexek, az anyagra festett krónikák: lienzos, vagy az amate papírra készült feljegyzések: hojas) segítenek árnyalni ezekről a népekről kialakult képet.
A mezoamerikai kultúrákban a kódexeket elkészítő „írnokokról” (spanyolul tlacuilo, nahua nyelven tlacuiloque) úgy tartották, hogy annak születni kell, nem lehet egyszerűen tanulni. Ez az apáról fiúról szálló mesterség nagyon megbecsült volt az azték társadalomban, művelői több nahua írásformát ismertek, valamint otthon voltak a mitológiai és tradicionális szimbólumok területén is. Nemcsak kódexeket festettek, hanem templomfalakat és hivatali épületeket is.
A társadalomnak csak igen kis hányada tartozott az olvasni tudók közé, csak a gazdagok és a tanultak luxusa volt az olvasás. A kódexek pedig csak a papok és a nemesek tudták „olvasni”, értelmezni és átadni másoknak, ilyen módon pedig nagy értékük volt a könyveknek.
Érdekes, de már a spanyol hódítás előtt sem volt ismeretlen a könyvégetés. Bernardino de Sahagún barát főleg nahua nyelven írt Florentine kódexe szerint Itzcoatl, az azték nép negyedik tlatoani-ja (azaz uralkodója, leginkább királynak fordítják), miután nem ismerték el hatalmát, úgy döntött, elégeti azokat a könyveket, amelyek ezt támasztják alá. Később pedig megbízást adott arra, hogy olyan könyvek készüljenek, amelyeknek a tartalma az ő hatalmát biztosítja.
Ez azonban nem közelíti meg a spanyolok által okozott károkat. Ekkor már más oka volt a pusztításnak, elég csak Diego de Landa yucatáni püspök híressé vált kijelentését idézni:
„Számtalan gyönyörű könyvük van, de ezekben nincs semmi,
csak babonák és az ördög hazugságai, így elégettük ezeket”1
Ennek megfelelően Diego de Landa a Yucatán-félsziget, Juan Zumarraga püspök pedig a texcoco-i könyvtár több ezer könyvét vetette máglyára, hatalmas kárt okozva ezzel. Kis idő múlva már maguk a bennszülöttek is a könyvégetés mellett döntöttek, hiszen nem vállalhatták házkutatást és az inkvizíció által tiltott könyvek birtoklása miatti esetleges felelősségrevonást.
Szerencsére voltak olyanok, akik felismerték, hogy ezzel milyen visszafordíthatatlan károkat okoznak, ezért magukra vállalták, hogy feljegyzéseikkel megőrzik ezeket a pótolhatatlan értékeket. Hernan Ruiz de Alarcónnak köszönhetően számos ima és ének maradt fent, Andrés de Olmos szónoklatot és értekezést őrzött meg Huehuetlahtolli című gyűjteményében, de mindenképpen meg kell említeni Bernardino de Sahagún, Gerónimo Mendieta és Diego Valades áldozatos tevékenységét is.
Így tehát a mezoamerikai kultúrával foglalkozó kutatók rendelkezésére viszonylag gazdag forrásanyag áll a hatalmas pusztítás ellenére: a tárgyi emlékek mellett a néhány fennmaradt kódexből, a hódítók és a bennszülöttek beszámolóiból, valamint a misszionárusok által öszzeállított gyűjteményekből rekonstruálhatják a korabeli azték és más népek gazdag szellemi és tárgyi örökségét.
1 IFLA. Quotes on intellectual freedom and censorship [ http://www.ifla.org/faife/litter/subject/bookfire.htm ]
Felhasznált irodalom:
Manuel Aguilar-Moreno: Handbook to Life in the Aztec World. Oxford : Oxford University Press, 2006. p. 262-266.
