„Számtalan gyönyörű könyvük van, de ezekben nincs semmi,/csak babonák és az ördög hazugságai, így elégettük ezeket.” Így hangzott Diego de Landa híressé vált mondata, mielőtt úgy döntött, máglyára veti a Yucatán-félsziget számos könyvét, és ezzel hatalmas kárt okozva a mezoamerikai kultúrának. Sajnos, nemcsak ő gondolta, hogy ezeknek a kéziratoknak nincs létjogosultsága, így e gazdag könyvkultúrából mindössze néhány tucat kódex maradt ránk.
Pedig a mezoamerikai népek számára fontosak voltak a könyvek, igen magas értékkel rendelkeztek, igaz, csak igen kevesen tartoztak az írni és olvasni tudók közé. Ennek ellenére már a spanyol hódítás előtt sem volt ismeretlen könyvégetés: Bernardino de Sahagún barát főleg nahuatl nyelven írt Florentine kódexe szerint Itzcoatl, az azték nép negyedik tlatoani-ja (azaz uralkodója, leginkább királynak fordítják), miután nem ismerték el hatalmát, úgy döntött, elégeti azokat a könyveket, amelyek ezt támasztják alá. Később pedig megbízást adott arra, hogy olyan könyvek készüljenek, amelyeknek a tartalma az ő hatalmát biztosítja.
A festett kéziratok, kódexek készítőiről, a tlacuilokról úgy tartották, hogy annak születni kell, nem lehet egyszerűen tanulni. Ez az apáról fiúról szálló mesterség nagyon megbecsült volt az azték társadalomban, művelői több nahua írásformát ismertek, valamint otthon voltak a mitológiai és tradicionális szimbólumok területén is. Nemcsak kódexeket festettek, hanem templomfalakat és hivatali épületeket is.
Munkájuk végeredménye azonban nagyon kevés ember számára volt érthető, olyanok számára, akik külön iskolában tanulták e kéziratok értelmezését. Elég egy pillantást vetnünk ezekre a könyvekre, és egyértelművé válik, hogy az írnokok számára nem volt fontos, hogy a természetet a maga valóságában örökítsék meg. Ugyanígy a gyorsaság, az olvashatóság és a hatékonyság sem volt elsődleges szempont a kézirat létrehozásokor, az igazán lényeges a szépség, a részletes díszítettség volt számukra. Mai szemmel nézve talán furcsa, de egyetlen fennmaradt kódexen nem található kézjegy, így ezeknek a fantasztikus munkáknak a létrehozói az ismeretlenség homályába burkolóznak.
A fennmaradt kódexek szinte kivétel nélkül európai nagyvárosokban találhatóak, címüket vagy az őket őrző városról (pl. Madrid, Párizs, Firenze) vagy felfedezőjükről, egykori tulajdonosaikról (pl. Fejérváry-Mayer, Nuttall) kapták. Tartalmukat tekintve lehetnek történeti (Mendoza kódex), vallási-szertartási (Fejérváry-Mayer kódex) jellegűek vagy szokásokkal foglalkozóak, de készültek költemény- és dalgyűjtemények, valamint zoológiai, botanikai, orvostudományi témájúak is, ám ezek mára elpusztultak.
A kéziratokat jellegzetességeikből adódóan érdemes keletkezési idő alapján vizsgálnak, hiszen más-más jegyeket mutatnak a hódítás előtti kéziratok, mint a spanyol jelenlét idején létrejöttek. A felosztás a következőképpen néz ki:
1. hódítás előtt létrejött kódexek
- a Borgia-csoport tagjai
- Vatikáni B
- Borgia
- Laud
- Fejérváry-Mayer kódex
Ezek mind tartalmukban, mind megjelenésükben igen különböznek a gyarmati időszak kódexeitől. Az aztékok és a maják elsősorban amatlt használtak az íráshoz, a mixtékek pedig szarvas- vagy jaguárbőrt alkalmaztak, de készülhetett a kézirat pamutból vagy magvejből is. A gazdagon díszített piktografikus elemeket állati, növényi és ásványi alapanyagokból előállított festékekkel festették, amelyek 500 évnyi, nem túl gondos tárolás esetén is megőrizték élénk színeiket.
Az egyik legjobb állapotban fennmaradt kódex, a Fejérváry-Mayer kódex a vallási-szertartási könyvek közé tartozik. Harmonikaszerűen összehajtogatott mészréteggel borított szarvasbőrcsíkokból áll, amelyeknek a gipszrétegét színes képírásjelekkel borították. Az ilyen jellegű kódexek “olvasása” előtt a jósnak meghatározott szertartásokat kellett végrehajtania, majd a kódex formája lehetővé tette, hogy a megfelelő rész oldalait maga elé terítse.
A kutatók számára az istenségek részletes ábrázolásán túl a kézirat kalandos útja is érdekes lehet, különösen nekünk, hiszen ahogy a címe is mutatja, magyar vonatkozásai is vannak történetének.
Első tulajdonosa, egyben névadója a magyar Fejérváry Gábor. Sajnos a kódex eredete ismeretlen, csak 1829 utánról vannak ismereteink, ekkor már biztosan Fejérváry régiséggyűjteményébe tartozott.
Fejérváry Gábor 1780-ban született, atyja Fejérváry Károly a középkori oklevelek és iratok gyűjtőjeként, illetve antikváriusként volt ismert. Fia a jogi egyetemen végzett, és szerzett ügyvédi diplomát. Ebben az időben került Brudern József báróval közeli viszonyba, akivel több utazást is megtett. Fried István szerint "jól képviselte a lelkes, ügybuzgó, jó ízlésű, kora átlagműveltsége fölé emelkedő utazó és így a helyszíneken is vizsgálódó magyar nemesembert", így lehet, hogy külföldi utazásai egyikén szerezte be a kódexet, de sokkal valószínűbb, hogy a Fejérváry család Habsburgokkal ápolt jó kapcsolatának köszönheti ezt a kincset.
Fejérváry gyűjteménye és könyvtára igen jelentős volt, és valószínűsíthető, hogy már ekkor a tulajdonában volt az azték kódex, ugyanis az ő neve alatt vette fel Lord Kingsborough mezoamerikai kéziratokat számbavevő könyvébe (“in the possession of M. de Fejérváry, at Pess, in Hungary”).
1829-ben megszakad közte és Brudern között a kapcsolat, Eperjesre költözik a gyűjteményével együtt. Itt kerül kapcsolatba unokaöccsével, Pulszky Ferenccel, aki később lelkes múzeumszervezőként az Iparművészeti Múzeum, a Szépművészeti Múzeum, a Néprajzi Múzeum, a Természettudományi Múzeum és számos vidéki múzeum létrejöttében játszott fontos szerepet. Így nem véletlen, hogy Fejérváry 1851-ben bekövetkezett halála után Pulszky örökli értékes gyűjteményét. Későbbi száműzetése miatt Londonba utazik gyűjteményével együtt, amit aztán ki is állít a londoni archeológiai társaság termeiben. Ekkoriban kerül rossz anyagi helyzetbe többek között nagyobb gyermekeinek taníttatása miatt, ezért kénytelen megválni a gyűjtemény egy részétől. Nem sokkal később találkozott Joseph Mayer műkincsgyűjtővel, akinek eladta végül Fejérváry elefántcsontfaragvány- és majolikagyűjteményét, illetve a szóbanforgó azték kódexet is. Mayer gyűjteményével majdan szülővárosának múzeumát kívánta gazdagítani, így került a kódex 1867-ben Codex Mayer néven a liverpooli Free Public Museumba, ahol ma is található.
Eduard Seler, a neves Mezoamerika-kutató azonban fontosnak tartotta a kódex régi elnevezését is, hiszen Fejérváry Gábor neve alatt lett ismert a kézirat a tudományos életben. Így lett az elnevezése a két gyűjtő után Fejérváry-Mayer kódex, és így került be a köztudatba is.
Hogy miért tudhatunk ilyen keveset a kódex magyar vonatkozásáról? Sajnos erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz, de annyi biztos, hogy Pulszky eltérő érdeklődésével is magyarázható. Ő ugyanis inkább a klasszikus magyar archeológiával foglalkozott szívesen, erre a kódexre csak mint kuriózumra tekintett, így lehetett az, hogy a londoni kiállítás katalógusa sem tartalmazza ezt a tételt.
2. a gyarmati időszak legelején keletkezett kéziratok
- Boturini
- Mendoza kódex, Telleriano-Remensis, Rios stb.
A hódítás idején készült kéziratok egy része abból a célból született, hogy a Spanyolországban maradtak valamilyen képet tudjanak alkotni az új gyarmatról, hiszen ahogy a korabeli beszámolók is írják, a spanyolok számára egészen meglepő volt az eléje táruló látvány. Cortez hadseregének tisztje, Bernal Diaz del Castello a következőket írta: „Még a katonánink közül is megkérdezték néhányan, hogy nem álmukban látják-e mindezt [...]. Olyan váratlan senki által nem tapasztalt – talán meg sem álmodott – dolgokat láttunk, hogy szinte lehetetetlen lefestenem.”
Egyes kódexeknél már egyértelmű az európai hatás, hiszen a Mendoza vagy a Magliabecchiano kódex is európai papírra készült, és részletes spanyol nyelvű magyarázatokkal vannak ellátva.
A Mendoza kódex az egyik, amelyik megpróbálja ezt a különös világot lefesteni. Ez a kézirat a spanyol hódítás után körülbelül 20 évvel keletkezett Spanyolország első alkirálya, Antonio de Mendoza megrendelésére. 1535 és 1550 közé tehető erőskezű és vállalkozó szellemű uralkodása Új-Spanyolországban. Egyik első hivatali rendelkezése alapján pénzverdéket hoztak létre, ezzel helyettesítve az addigi cserekereskedelmet, amit addig a mexikák egymás között használtak. Ezen kívül nyomdagépeket és papírt importált Spanyolországból, valamint iskolákat is alapított. Megbízásának lejárta után arra kérte a kormányt, hadd térjen vissza szülőhazájába, de nem tettek eleget kérésének, és újabb hivatallal bízták meg Peruban, ahol 1532-ben elhunyt malária következtében.
A kódexet egy írnok, azaz tlacuilo állítólag Francisco Gualpuyogualal készítette el a piktografikus írásrendszert használva, és Juan Gonzales fordította le spanyolra, így a Spanyolországban maradottak képet alkothattak erről a különös gyarmatról. Az azték kódexeken sosem találtak a készítőre vonatkozó jelet vagy szignót, így csak valószínűsíthető, hogy ehhez a két névhez köthető a kódex létrehozása.
A kézirat elkészülte után elküldték Hispaniola szigetére, Santo Domingoba, hogy csatlakozva a hajóflottához, eljusson Spanyolországba. Ez nem valósulhatott meg, ugyanis a hajót elfoglalta egy francia hadihajó, a kódex pedig André Thevet, II. Henrik francia király földrajztudósának tulajdonába került. Így található meg az ő neve ötször is a kéziratban, a címével („cosmographe du Roy”) és két alkalommal dátummal (1553) együtt. 1583-ban ismét tulajdonost váltott a kézirat: Richard Haukley, aki Párizsba ment lelkésznek az angol nagykövethez, összebarátkozva Thevet-vel megvásárolta a kódexet. 1616-ban bekövetkezett halála után az útikönyv-szerző Samuel Purchashoz került, aki a spanyol kommentárok angol fordításával kiadta azt. Purchas halála után fiához, majd John Seldenhez került, majd az ő halála után, 1654-ben, a keletkezése után több mint száz évvel megtalálta végleges helyét az oxfordi Bodleian könyvtárban, ahol sokévi ismeretlenség után Lord Kingsboroughnak köszönhetően 1831-ben más tudósok figyelme is a kézirat felé fordult. Kingsborough kiadásában nem tesz kísérletet a jelek megfejtésére: ő inkább a kedvenc teóriájára koncentrált, miszerint az aztékok az egyike Izrael tizenkét elveszett törzsének.
A kódex formája és tartalma
Az európai papírra írt kódex 32,7x22,9 cm nagyságú, összesen 72 oldalnyi rajzot, 63 oldalnyi spanyol kommentárt, egy szövegábrát és 7 üres oldalt tartalmaz, és három részre osztható. Az első rész, amely 16 oldalból áll, egy mexikói krónika másolata, amely az azték birodalom történetét dolgozza fel 1325-től 1521-ig, Tenochtitlán alapításától a spanyol hódításig. E mellett egy lista található az uralkodókról és azokról a városokról, amelyeket leigáztak.
A 39 oldalas második rész az 1521-ig fennálló azték hármas szövetség, azaz a három nagy azték város, Tenochtitlán, Texcoco és Tlacopan által bevett városok listáját és az ezen városok által fizetett adók részletes jegyzékét tartalmazza. Előfordulhat, hogy hasonlósága miatt a Matrícula de tributos másolata, de egyes kutatók szerint egy közös, mára megsemmisült példányról lett a kettő lemásolva.
Szigorúan véve egyedül a 16 oldalas harmadik rész tekinthető a kézirat eredeti részének, amely kifejezetten a spanyol alkirálynak készült, és nem egy másik már létező dokumentum másolata. Ez az azték mindennapi életet hivatott bemutatni, a szokásokon, rítusokon, mindennapi tárgyakon, rangokon keresztül.
A kézirat jelentősége
Azon túl, hogy a piktografikus írás művészi szempontból is igen lényeges, fontos társadalmi funkciót is töltött be azzal, hogy széles rétegeket ismertetett meg a vallással, szokásokkal, történelemmel és kultúrával.
A többi fennmaradt kódexek közül a Mendoza kódex az egyik legjellegzetesebb és a leghasznosabb is, hiszen a kortárs spanyol kommentárok az aztékok magyarázatai és tanácsai alapján születtek, igaz, ez nem volt egyszerű, hiszen a pontos kifejezésekkel vagy rangokkal, helységnevekkel kapcsolatban maguk az aztékok sem tudtak mindig megegyezésre jutni egymás között, ami jelentősen lassította a munkát. A kódex utolsó lapjain a spanyol írnok szabadkozik is, amiért hiányos és helyenként pontatlan az elbeszélése, hiszen összesen 10 napja maradt, hogy befejezze a megjegyzések és kommentárok írását.
A kézirat közeli rokonságot mutat a Magliabechiano kódexszel, amely szintén a 16. század közepén keletkezett, és szintén európai papírra festett jeleket tartalmaz spanyol nyelvű megjegyzésekkel kiegészülve. Ez a kézirat azonban elsősorban vallási jellegű, ugyanis lapjain tonalpohualli 20 napjának nevei, az 52 évnyi ciklus, különböző istenségek, rítusok képei találhatóak. Nevét a 17. századi olasz kéziratgyűjtő, Antonio Magliabechi után kapta. A kódex jelenleg a firenzei Nemzeti Központi Könyvtárban található.
Szintén a spanyol hódítást követő években jött létre a Telleriano-Remensis és a Riós kódex, amelyekről úgy tartják, hogy az azóta elveszett Huitzilopochtli kódexről készült másolatok. Előbbi három nagyobb képes részből áll, amelyeket vélhetően különböző személyek kommentárjai kísérnek. Az egyik kézírást Pedro de los Ríoshoz kötik.
A szintén európai papírra készült, 32x22 cm nagyságú, 50 lapos kézirat első része a 18 hónapos naptár egyes időszakaihoz köthető istenek ábrázolásait tartalmazza, a második a 260 napos naptár, a tonalpohuallit dolgozza fel, a harmadik pedig egy 1198-től 1562-ig tartó korszakról szól piktografikusan ábrázolva.
Címét korábbi tulajdonosáról, Charles-Maurice Le Tellier-ről kapta, jelenleg a Francia Nemzeti Könyvtár gyűjteményének a része.
3. a későbbi gyarmati korban keletkezett kódexek
- Xólotl
- Azcatitlan, Rios és Mexicanus kódex
Pár évtized elteltével a kódexek esetén is beszélhetünk a népek egymásra hatásról, és erre az egyik legjobb példa a Mexicanus kódex, amelyben helybéli és keresztény szimbólumok keverednek. A kéziratban számos palimpszeszt található, „érthető módon” az indián szimbólumok tűntek el belőle. Ezen kívül azték és keresztény naptárkereket, emberi testről szóló olvashatatlan leírást, azték uralkodók genealógiáját tartalmazza, a legnagyobb részt azonban történelmi évkönyv foglalja el, amelyet keresztény jelenetek követnek.
Nehéz meghatározni, mennyi kódex készült a hódítás előtt; a krónikák néhol több száz, másutt több ezer könyv pusztulásáról számolt be, ám az egészen bizonyos, hogy csak igen kis hányada maradt fent a gazdag könyvtermésükből. Szerencse azonban, hogy amelyek túlélték, azok igen sok információval szolgálnak a kutatók számára erről a különös területről; és hála néhány misszionárusnak, akik úgy vélték, hogy nem szabad megsemmisíteni ezt a páratlan kultúrát, és ezért arra törekedtek, hogy lejegyezzenek minden információt. Így többek között ezeknek a tényeknek köszönhető, hogy az azték, illetve maja kultúra majd’ ötszáz év távlatából is élőnek, elevennek hat.
- Aguilar-Moreno, Manuel: Handbook to Life in the Aztec World. Oxford : Oxford University Press, 2006. p. 262-266., p. 270-271.
- Domenici, Davide / Az aztékok. Budapest : Gabo, 2007. 207 p.
- Ross, Kurt (comm.) / Codex Mendoza. Fribourg : Liber, 1984. 124 p.
- Eduard Seler: Codex Fejérváry-Mayer. Eine altmexikanische Bilderhandschrift der Free Public Musesum in Liverpool. Berlin, 1901. p. 1-4. http://www.famsi.org/spanish/research/loubat/Booklets/Seler_Fejervary.pdf
